Az időjárás előrejelzés szerint meleg idő volt várható, de délutántól kisebb esőkre is lehetett számítani. A verseny szokás szerint reggel 5-órakor indult, kellemes meleg időben. Találkoztam Dáviddal, Gibbel, Hédivel, de a rajtnál mindenki külön-külön indult. Mivel nekem, ez volt az első ilyen hosszútávú versenyem, ezért igyekeztem tartalékolni és szépen, alacsony pulzussal indultam neki. A mezőny sem sietett, éreztem, hogy a többség tudatában van, most nem 1-2 óra bringázásról lesz szó. Az aszfaltos felvezetés az első hegyre nagyon jól van kitalálva. Éppen ez kell ahhoz, hogy a szervezet ráálljon egy sportos, de takarékos üzemmódra. Ezzel nem is volt gond, beszélgetős tempóban mentünk felfelé. Beértem Hédit és Gib is csatlakozott.
Így mentünk egy jó darabon, egészen az erdei sotteres út kezdetéig. Innentől durvábbá vált a mászás. Kezdtem nem jól érezni magamat és szépen lassan kezdtek elmenni mellettem a többiek. Nehéznek éreztem a lábam és a pörgetés sem ment olyan tempóban, mint ahogy megszoktam. Tudtam hogy, valami nincs rendben, de akkor még nem gondoltam, hogy a baj nem velem van.
Elértünk egy kis fa hídhoz, ahol feltorlódott a tömeg és mindenki leszállt. Én sem tudtam tovább menni. Ahogy elkezdtem tolni a bringát, mintha egy szekér lenne utána kötve, nagyon nehezen akart gurulni. A hátsó kerék szinte nem is forgott, hanem blokkolva csúszott a talajon! Mi a fene lehet, gondoltam. Biztosan az agy. Mikor is menne tönkre, ha nem most. A tegnapi kotyogás, amit észrevettem, az lehetett a baj. Bakker! Nagyon mérges lettem. Kikaptam a kereket, megforgattam, minden OK. Visszatettem, gyorszárat ráhúztam, pörgetés...megint szorul, nem megy. (Nem a fék volt, hanem tényleg az agy! A fogaskoszorú lötyög a kazettán.) Kikapom megint, így jó. Visszateszem, szorul, de csak, ha a gyorszárat ráhúzom. Kicsit engedtem a gyorszár feszítésén. Egy fokkal talán jobb lett a helyzet, de megpörgetve a kereket kb. 1-2 fordulatot tett csak meg. Feladjam? Mit csináljak? Lehet, hogy így is végig tudok menni, de sokkal-sokkal nehezebb lesz. Veszítettem kb. 10 percet. Megnéztem az itinert. A 9. Km-nél jártunk, majdnem az első hegy tetején. Utána gurulás, egészen a 20. Km-nél lévő első frissítő pontig, ahol szerviz is lesz. Visszaszálltam és mentem tovább. Innentől már nem sokan előztek meg, mert hajtott a düh, hogy valószínűleg fel kell adjam és hogy mihamarabb elérjem a szervizpontot. A lejtőn, azért óvatosan mentem, nehogy a melegedéstől teljesen beálljon az agy.
Megérkeztem a frissítőhöz. Irány a szervizpont. Leszálltam a nyeregből, mondom a srácnak, hogy nézze meg a hátsó kereket, mert valami baj van vele. Megemelem a kereket, megpörgetem és csodálatos módon, úgy pörög, ahogy kell neki. Nyoma sincs szorulásnak, minden OK. Nagyon megörültem, de rögtön az jutott az eszembe, hogy vajon meddig fog tartani ez az állapot. Nagyon sok van még hátra. Végig úgy tekerni, hogy attól rettegek, mikor döglik meg a technika alattam, nem voltam boldog.
Nincs idő siránkozni, eszem-iszom és indulok tovább. Sok van még előttem. Kényelmes tempóban haladok tovább, fogynak a kilométerek. A meleg egyre elviselhetetlenebbé kezd válni. A szél nem mozdul. A versenyt megelőző két hétben tudatosan a legmelegebb déli órákban mentem edzeni, hogy felkészítsem a szervezetem a hőterhelésre, mégis kezdtem rosszul érezni magamat.
Az egyetlen holtpontom a verseny alatt itt következett be. A 70. kilométernél kezdődő mászásnál beértem Hédit és Gibet, innen együtt kezdtük meg a hegyet. Gib-en látszott, hogy nincs jól, panaszkodott a hasára. Hédivel tudtam tartani a tempót. Megkérdeztem tőle, hogy érzi. magát. Csak ennyit mondott: “Péter, nagyon sok van még hátra.” Na ennél jobban nem is tudott volna megijeszteni. Ha még Hédi sem tudja, mire lesz elég a kraft, akkor inkább visszafogom magam. Egyre jobban tűz a nap, lassítok a tempón és Hédi szépen lassan megúszik. Többet nem is láttam.
Minden frissítőponton megálltam, főleg kólát ittam, vagy Red Bull-t. A nagy meleg miatt, éreztem, hogy sok sót veszítek, ezért a gyümölcsök és sütik mellett, tudatosan erőltetem a sós kajákat is. A sóskifli nekem is bevált, sajttal és sonkával ettem frissítőnként egy felet belőle. Zseléből csak egyet ettem, azt amit magammal vittem a zsebembe.
A Hüttenackalm-i mászás a meleg miatt nagyon megviselt, többször gondoltam rá, hogy nem fogom bírni. Saját tempót mentem, mégis kezdtem gyengének érezni magam. A frissítőkön még több kólát ittam. A kulacsban izót vittem magammal. Motivált, hogy már csak ez a mászás van meg egy kicsi és aztán jön a Hallstdatt-i tó mentén a jutalom bringázás. 22 Km pihenő! Ennek elégnek kell lennie a regenerálódáshoz. Aztán már csak az utolsó két mászás van hátra amiből ez első, fel a sóbányához a legkeményebb.
Elértem a 127. Km-t és megkezdődött a sík. Hál Istennek megjött a várt felüdülés, kezdtem magam jobban érezni és a hőmérséklet is csökkent. Kezdtek esőfelhők megjelenni. Arra gondoltam, milyen jó lenne egy kis zápor. Engem az eső mindig felfrissített. Javított a teljesítményem. A sík rész hamar elfogyott. Jól éreztem magam és tudtam, hogy most már meglesz, csak azt a két fránya hegyet kell még túlélni. A soron következő frissítő pontnál, a tervnek megfelelően betoltam az 1 ampulla PowerBar Magnéziumot. Egyszer már korábban is vettem magamhoz valami magnézium port az egyik frissítő ponton. Szürke zacsiban volt, mint a 3in1 kávék, olyan hosszúkás alakú. Beleöntöttem 1 pohár izóba és úgy ittam meg.
A sík rész utolsó frissítőpontján (Obertraum), már elfogyott a kóla, az izó meg nem esett volna jól. A mellettem lévő srác éppen egy Radler-t bontott meg és a felét felajánlotta. Nagyon meglepődtem, hogy sört iszik, de a vizes kádban még Zipfer is volt. Megkérdeztem, hogy nem fog-e megártani az alkohol. Megnyugtatott, hogy csak 1% van benne. Ok, gondoltam, az osztrákok már csak tudják, nem most kezdtek monti versenyt szervezni. Elfogadtam, és igen jól esett (tettem még bele az asztalon lévő konyhasóból is, egy keveset). Ittam még 1 pohár vizet és ettem egy kis édes sütit, aztán hajrá, nekivágtam az utolsó szakasznak.
Innentől, valószínűleg a Radler hatása lehetett, de nagytányéron, gyakran kiállva mentem egészen Hallstadt-ig. Visszatért az erőm és már nem féltem annyira az utolsó résztől sem. Beérve a központba, megkezdődött a hírhedt mászás, fel a sóbányához. Egy keskeny gyalogút megy felfelé és kb. 100 m-enként visszafordul. Összesen vagy 20-30-szor. Mindenki tolta, de a sikeres frissítés hatására olyan jól éreztem magam, hogy nyeregben és könnyed tempózással, mókuskerék fokozatban mentem felfelé. Így, habár alig mentem gyorsabban a többieknél, mégis sorra előztem meg őket. Itt értem utol Lizi-t is. Gondoltam Hédire, hogy ő előttem van, biztosan jó helyen fog beírni a lányok között. Közben szépen cseppenként elkezdett szemerkélni az eső. Végre... nagyon vártam már. Jól esett, ahogy a hideg vízcseppek rám estek. Folyamatosan erősödött, feltámadt a szél, elkezdett dörögni, és egyre jobban esni. Kb. 15 perc alatt klassz kis égszakadás alakult ki.
A gyalogút végén, egy rövid, de baromi meredek aszfaltos rész következett. Itt már leszálltam és toltam. Közben rövid időre egy kis jégeső is kialakult, majd megszűntével vissza tért a folyamatos zápor. A hőmérséklet már vagy 10 fokot hűlt, de még nem fáztam, lévén, hogy folyamatosan felfelé mentünk. Elérve az aszfaltos úton a csúcsot, kellemes kis sotteres lefelé következett. Az eső csak nem akart elállni. Innen már csak egy mászás volt hátra. Egyre közelebbinek éreztem a befutót.
Megkezdődött az utolsó előtti mászás a Roßalm-on. A frissítő ponthoz érve megyek a legközelebbi asztalhoz, mikor a sátorból kiszól valaki: Mit kérsz Péter? Hirtelen azt sem tudtam ki lehet az, úgy meglepődtem. Dávid volt, aki már egy ideje a sátor menedékében melegedett, a már igencsak lehűlt levegőben. Kérdeztem, mi a baj. Eléggé fázott már és nem hozott esőkabátot. Nem volt már sok hátra a versenyből. Felajánlottam, hogy menjünk együtt az én kabátommal felváltva. Dávid abban bízott, hogy sikerül kicsit átmelegednie és tudja folytatni, engem tovább küldött. Őszintén szólva nem bíztam a dologban, tudom, mit érzett. Kár, hogy nem jött velem. Akkor biztosan végig megyünk. Ketten tudtuk volna motiválni egymást. Sajnálom.
Eddig a pontig nem nagyon foglalkoztam az időeredménnyel, csak az lebegett a szemem előtt, hogy végig akarok menni. Mindenhol megálltam, ettem-ittam, pihentem. Ahogy számolgattam, lesújtott, hogy milyen kevés idő van már csak hátra és még menni kell 50 Km-et. Gyorsítanom kellett, ha be akartam érni. Nagyon jól éreztem magam, erősnek, elszántnak, így ment is a tempó fokozása. Mint kiderült ,az utolsó előtti pillanatban kaptam észhez. Én még túrázgattam volna, csak hát 9-ig be is kell érni, úgyhogy uzsgyi, rátettem egy lapáttal.
Felértem egy 4 fős csapattal az utolsó csúcsra. Felejthetetlen élmény volt! Az egyik srác hangosan elkezdett gratulálni a többieknek és úgy örült mindenki, mintha már a célban volnánk. Pedig addig még várt ránk néhány meglepetés.
Az utolsó frissítőnél már meg sem álltam. Gurultunk, már alig vártuk, hogy bent legyünk a célban. Kb 20 Km-el előtte kiértünk egy országútra, ahol a szakadó esőben őrült gurulás kezdődött. Mindenki a limit időtől félt, hogy kicsúszunk. Jól fogytak a kilométerek, én kezdtem megnyugodni, most már beérek, csak el ne essek. Sajnos nem tartott túl sokáig az örömködés. 10 km-el a cél előtt visszatereltek az erdőbe. Na neee.... és emelkedik, vissza kistányér, hát normálisak ezek? Felérek, majd újból sotteres gurulás, végre most már biztosan jó lesz. Kiérünk a tóhoz. Egy darabig megint aszfalt, aztán beterelnek a csupa sár ösvényre a híd alatt. Hát ezek tényleg nem komplettek, de rajtam nem fognak ki, megyek tovább. Újabb aszfaltos rész, majd megint vissza az erdőbe, a cél előtt 2 Km-el! Kezd sötétedni, tiszta sár minden. Mountain bike maratonon vagyunk, vagy mi a fene! Méghozzá a legkeményebben. Miért is mennénk aszfalton? Igazuk van. Én is így csinálnám. Egyszer csak visszaérünk a Goisern-be vezető aszfaltra. Vége. Innentől már ismerem az utat. Telefon a családnak: 5 perc múlva célba érek.
A célban látva a piros rajtszámot hatalmas ováció fogad, itthon sajnos még a győztest sem fogadják így. Nagyon jó érzés volt. A célvonal előtt, bal oldalt a kordonnál meglátom Andit, meg a 3 gyerkőcöt. Odagurulok, egy gyors csókkal megköszönöm az elmúlt hónapokat, hogy csinálhattam, amit szeretek és hogy megkaptam minden támogatást hozzá. Láb a pedálra, két tekerés és bent vagyok! Megvan, beértem. 16 óra 5 perc. Utánam még fél órán keresztül engedték a befutást. Éppen hogy beértem.
Jól éreztem magam, erőm is maradt még, amin csodálkoztam is. Biztosan azért, mert nem nyomtam eléggé. Talán majd legközelebb…
Adatok:
Táv (Km) | 212 |
Szint (m) | 7 250 |
Idő | 16:04 |
Átlag sebesség (Km/ó) | 14,3 |
Kalória (Kcal) | 10 970 |
Átlag pulzus | 149 |
Max. pulzus | 184 |
Átlag hőmérsklet (˙C) | 28 |
Folytatás nemsokára: A verseny után
Bejegyzések
